Újra az enyém a harci feladat, hogy dokumentáljam az utunkat, le van maradva a blog, és nem érünk rá szötymörögni, Mihi most nem ér rá, hogy miért azt megtudjátok amikor a mai naphoz ér a bejegyzés.
Barcelona első napja, ébredés a sátor tetején kopogó esőre. Húha, ez már nem jelent jót, de a hajam ismét mosásért kiállt, úgyhogy felkelek, hátha amíg lefürdök eláll és Mihi is előmászik a barlangból. Eső persze nem állt el, csinálok egy nescafét magamanak ásványvízből (ilyet sem ittam még, de nem nagyon merek a spanyol csapvízzel kockáztatni egy esetleges hasmenést).
Kávé elfogyott, Mihi még mindig alszik, de reménykedem, hogy lassan felkel, mert nekem már mehetnékem van, a kempingben nincs sok látnivaló, úgyhogy beülök addig a kocsiba és rejtényt fejtek – jó rég nem csináltam ilyet, pedig szerettem régebben amikor sokat utaztam Győrbe, úgyhogy ez most jó szórakozásnak tűnik.
Na indulás végre! Kis teszetoszázás a vasúton, mire megveszük a jegyeket Barcelonába. Itt renfe-nek hívják, ami nálunk talán a HÉV-nek felel meg. 10 percenként jár, összeszedi az agglomerációban lakó embereket, és transzportálja őket a gyűjtőbe, ahol lehet tömörödni.
Kinéztünk egy elég nagy és központi állomást, ahova több vonal is beérkezett, becsekkoltunk az info ponton, ahol megkaptuk a minket megillető térképeket. Egyet a felső világba, és egyet az alvilágba. Bizony ám Barcelona a metró vonalak paradicsoma. A föld alatt itt egy külön város húzódik, és nem a 4-es metróval szüttyögnek, mint egyes országokban, hanem 11 élő vonaluk van, amit L-el jelölnek, ezen kívül voltak még S-el jelölt vonalak is, és még volt néhány fogaskerekűhöz hasonló járatok. A fenti világban jártak még buszok és villamosok is, de mi azzal nem sokat foglalkoztunk, metró ment mindenhova ahova el akartunk jutni. Miután útikönyvet nem vettünk, és arra is lusták voltunk, hogy nyomtassunk leírást a városról, hogy mit érdemes megnézni, eklég nagy volt a fogalmatlankodás, annyit tudtam, hogy a Gaudi templomot a Sagrada Familia-t meg kell néznem, mert azt megígértem az egyik ismerősömnek. Még szerencse, hogy a kapott térképen be voltak jelölve, hogy merre érdemes kószálni, így azért némi iránymutatásunk volt.
Templomot megnéztük kívülről, a belsejét igen borsos 12,50 €-ért vesztegették, kb. Fél km-es sor állt a bejáratig, de legalább az eső is elkezdett esni, úgyhogy nem volt kedvünk hozzá. Az egyik arad szuveníresnél vettem egy ernyőt 4 €-ért, ennyi volt mindenhol, itt most meggazdagszika fél város az esernyő árulásából, vitték is mint a cukrot. Szétesős fajta, de arra jó lesz, hogy kevésbé ázzunk el.
Következő állomás a Casa Batló, ezt is Gaudi jegyzi. Vissza a metróba, szerencsére jó meleg van, gyorsan száradunk. Sikerült rossz felé venni az irányt, és egy piachoz sodródtunk. Nem is bántuk mert már kezdtünk éhesek lenni, vettünk némi ellátmányt, a szemben lévő pékségben pedig egy bio bagettet,meg két szendvicset tűzoltásnak. A piac felét a halárusok foglalják el, végre lecsekkolhattam a turbó halat „élőben”. Mint rájöttem utunk során már volt hozzá szerencsénk, mégpedig Monacoban az óceánográfiai múzaumban.
Ezután már tényleg irány a Gaudi ház, irány újratervezve, ezúttal a megállót sikerül is eltallálni, de amint a fenti világban találjuk magunkat, ketetn kétfelé folytatnánk az utat. Némi vitatkozás után győz a férfi uralom (okos enged).Ház meglett azért nagy nehezen, nézése kipipálva, új útícél kell. Ötlet: Nézzük meg a gótikus negyedet, ott sűrűn vannak rajzok a térképen, biztos van sok látnivaló. Liceu megállónál leszállunk, és mikor kidugjuk az orrunkat a föld alól, azt látjuk, hogy csak úgy dézsából ömlik. Na ez nem tréfa, maradunk ahol vagyunk. Végül mikor már untam a metróban ácsorogni, egy gyor s mozdulattal elfutottunk a színház előtere alá, ott azért lehetett nézelődni, meg bambulni az esőbe.
Mikor kicsit alábbhagyott, akkor átmentünk a túloldalra, de rájöttünk, hogy mégsem, úgyhogy bementünk a lottózóba, ahol a kirakott monitoron meg lehetett nézni az időjárást. Azt mondták esik. Na ettől sokkal nem lettünk okosabbak. Azért itt is álltunk 20 percet, végül azért csak alább hagyott annyira, hogy esernyővel már ki mertünk menni. Kicsi sétálgatás a szűk utcákban a katedrális körül, de még mindig nem jó a komfort érzetünk, úgyhogy inkább beültünk egy kávézóba, az ajtó melletti esernyőtartóba leraktuk a csuromvíz ernyőnket. A hajamra már jelzőt sem lehet találni, úgy érzem magam, mintha a fejemre ült volna egy bárány.
Fél óra elteltével végül csak elállt az eső, úgyhogy mostmár tényleg tudunk talán várost nézni. Kifelé menet keresem az ernyőmet, de hát nem találom, még csak hasonló sincs. Valaki lenyúlta a „fasza” 4 ajrós ernyőmet. Na mindegy van itt még 20 másik, elviszek egy hasonló kategóriásat, de az enyémnek fa volt a nyele, ez meg műanyag, de a szerkezete legalább kicsit stabilabb. Majd aki utoljára megy el innen az gondolkodhat.
Belvárosból a kikötő felé veszük az irányt, egy kis padon végre csemegézhetünk, és sirályt is lehet etetni.
Helyi plázára vetettünk egy pillantást, majd a Mont juic felé vettük az irányt. Útközben fotózkodás:
A hegyre először fogaskerekú szerű vasúttal kellett menni, ez a föld alól indult, kicsit nehezen találtuk meg, a metróból könnyebb, és jó rá a bérlet. Ezután át kellett szállni a libegőre, miután nem voltak sokan, jutott mindenkinek külön buborék.
Felérvén megtekintettük a helyi vár alsó részét. Tetejét csak azért nem, mert pont az orrunk előtt csukták be az ajtót. Esteledik bizony ám, fáradtak is vagyunk, azért még körbe nézünk. Elég jó a kilátás a városra, a kikötőre, az olimpiai park felé annyira már nem, eltakarják a fák, de azért az a fura tű még látszódik.
Hazafelé vesszük az irányt, otthon még kicsit internetezünk a büfében, eszünk egy pizzát vacsira, aztán borulunk is fel mint a büdös bogár.
Vége a hetedik napnak.
Melinda
