Dél-Európai körút

Reggel nem kapkodtam el a felkelést (ma sem), úgyis egész nap Barcelonában leszünk mit számit fél óra.Kinéztem a sátorból, Melinda már felkelt, valamit tett-vett. Előállt az ötlettel, hogy menjünk strandolni. Ha ma nem strandolunk akkor már ezen a nyaraláson nem fogunk, mert holnap reggel indulunk haza. Erősen felhős volt az ég, de nem esett és hideg sem volt, úgy tünt nemsokára a nap is ki fog sütni. Amíg erre vártunk gondoltam itt a legjobb alkalom arra is, hogy a kocsit rendbeszedjem a 2000 km-es hazaút előtt. Valahol Cannes előtt teljesen megadta magát a kipufogó azóta elég kemény traktor hangunk van és kolompol a hátsó dob az alvázon.. Meg is néztek pár helyen, kicsit kilógtunk a helyi autó szinvonalból. A benzin cső is elkezdett csöpögni, Milánó óta lehetett érezni egy kis benzinszagot, nem jól viselte az ottani iszonyatos macskaköves utacákat. Mostanra egyre erősebb szaga lett, kicsit kellett szorítani a csőbilincsen. A kipufogót egy dróttal fogattam a helyére, amit a recepciós srác adott, akinek egész műhelye volt itt. Angolul persze nem tudott senki aki jelen volt, így ketten próbálták megfejteni az Activity feladványomat. Elég hamar eljutottunk a madzagtól a drótig.

A szerelés után lementünk a partra. Természetesen alig volt lent valaki, fürdeni senki sem fürdött. Spanyoloknál a 22 fok júniusban zimankó. A helyiek mind hosszú nadrágban és pulóverben, vagy dzsekiben mászkáltak. Rövidebb időszakokra azért kisütött a nap, és akkor megérezhettük, hogy milyen ereje van. Megint kerestünk kagylókat, de éppen apály volt és nem találtunk sokat. Egy kis pancsolás után elindultunk a városba a Renfével. Ideális városnéző időnk volt, nem esett és kánikula sem volt. Ennek örömére szabadtéri programokkal kezdtünk.

Első célpontunk a Grüll Park volt, ami a felső városrészen terül el szép kilátással az alsó vársora és a tengerre. Itt is Gaudi által tervezett épületek vannak és szintén Gaudi tervezte pihenőhelyek. Akárhova megy az ember Gaudi Gaudi Gaudi. Jól megél belőle a város, szeretik az emberek, nagyon sokan voltak szombat délben. Olyan tömeg volt, hogy egymást fényképezték a túristák.

A park legmagasabb pontján egy nagy kőkereszt áll, innen lehet a legjobban a várost fényképezni. Itt is megnőtt a népsűrűség, de azért sikerült még helyet találni a „kilátón”. Ahol sok ember gyűlik össze, ott mindig megtalálható egy utcazenész is. Ebben a parkban szinte minden padnál ült egy. Volt aki komolyzenét játszott, volt indián együttes, ska banda, dizsuridus-tangóharmónikás, fémgitáros őszhajú rockandrollos, a kilátónál pedig egy rocker zenebohóc szórakoztatta az embereket némi apró fejében. A maga műfajában mindegyik jól nyomta, valószínűleg a győri 5 húron pengetve nyávogó fickó itt éhenhalt volna (lehet hogy Győrben is éhen halt), az üres kéregetés sem volt divat bár néhányan próbálkoztak vele.

A sok látogató eléggé letapossa az amúgyis sziklás parkot ezért sok füves területet nem lehet találni, viszont a fák között szabadon röpködnek a vadon élő a papagájok. Összességében kissé kies, de hangulatos hely. Amin szintén meglepődtem, hogy a felfelé vezető úton mozgólépcsőkkel könnyítik a végtelen kaptatót a parkig. Nem végig, pont annyi van, hogy amíg kifújja magát az ember addig is halad felfelé. Gazdag város ez.

A park után ismét visszamentünk a föld alatti városba, ami nem anyira látványos, de sokkal gyorsabb. Olyan az egész mint egy ürgevár 100 bejárattal, és ha nem vagy helyi akkor jó ha mindkét szint térképe nálad van. Így szinte teleportálni lehet egyik pontról a másikra egy jó metró választással. Persze 11 metró vonallal könnyű.

Ma is elmentünk piacozni egy kicsit, vettünk sonkát, sajtot, bagettet. Megnéztünk a másik Gaudi épületet is amit tegnap kihagytunk (Casa Mila). Jó volt mászkálni a városban csak úgy, nem is metróztunk mindig mindenhova mint tegnap. Teljesen más arcát mutatta ma a város. Pörgős volt és vidám, mindenféle emberek egyvelege. Ázsiai, afrikai, latin amerikai, európai, mindenéféle nyelveken karattyoltak. Az arabok voltak a legfeltűnőbbek, üvöltve hadartak egymástól 2 centire, tiszta kabaré volt. Nagy volt a nyüzsgés szombat délután.

Pihenés képpen beültünk egy presszóba a szokásos pohár vörösborra. Ki kell használni, hogy ma sem vezetek. Csalogató volt a vicces tábla, hogy itt végre beszél valaki angolul. Kiderült, hogy inkább a „próbálkozik” része volt igaz a feliratnak. Vörös bort kértem, rozét vettek elő. Nem jó, nem rozé, vörösbor. Ez itt a kezedben rozébor. Magyarázom ezt egy spanyolnak, vicces. Mutat a vörösborra: Tinto? Az kell, bólogatok, hozd a tintorettót!

Egyébként a metró szolgák (beengedő kapukat figyelik) és a rendőrök simán útba igazítják a túristákat angolul, de a pincérek csak spanyolul tudnak. Nálunk pont fordítva van.

Mielőtt besötétedik még kíváncsi voltam az olimpiai parkra amit eddig csak messziről láttam a város magasabb pontjairól. Úgy terveztük, hogy ott benyomjuk a piacos kajánkat és megnézzük az esti szökőkút műsort, ami onnan pár perc séta.

Az 1992-ben rendezett olimpia óta eltelt 19 év és azóta nem sok mindent csinálhattak a környékkel, elég elhanyagolt volt. Benéztünk a stadion kerítésén, közelről is láthattuk a lángot tartó gyűrűs tű szobrot. Itt gyújtotta be annak idején Egérke a rakétákat.

A parkban elköltött vacsora után elsétáltunk a katalán Nemzeti Múzeum előtti hatalmas szökőkút együtteshez  megnézni a színes fényekkel, zenével és mozgó vízsugarakkal előadott szökőkút show-t.

Ezek után éjfélre értünk haza az utolsó Renfével hulla fáradtan. Arra sem volt erőnk, hogy a másnapi genovai szállást kinézzük. Majd reggel. Holnap már az egész nap a 900 km-es vezetésről fog szólni Genovába, ahol majd csak tudunk aludni valahol. Gyakorlatilag vége a nyaralásnak, a hátra levő 2 nap már csak „levezetés”.

Újra az enyém a harci feladat, hogy dokumentáljam az utunkat, le van maradva a blog, és nem érünk rá szötymörögni, Mihi most nem ér rá, hogy miért azt megtudjátok amikor a mai naphoz ér a bejegyzés.

Barcelona első napja, ébredés a sátor tetején kopogó esőre. Húha, ez már nem jelent jót, de a hajam ismét mosásért kiállt, úgyhogy felkelek, hátha amíg lefürdök eláll és Mihi is előmászik a barlangból. Eső persze nem állt el, csinálok egy nescafét magamanak ásványvízből (ilyet sem ittam még, de nem nagyon merek a spanyol csapvízzel kockáztatni egy esetleges hasmenést).

Kávé elfogyott, Mihi még mindig alszik, de reménykedem, hogy lassan felkel, mert nekem már mehetnékem van, a kempingben nincs sok látnivaló, úgyhogy beülök addig a kocsiba és rejtényt fejtek – jó rég nem csináltam ilyet, pedig szerettem régebben amikor sokat utaztam Győrbe, úgyhogy ez most jó szórakozásnak tűnik.

Na indulás végre! Kis teszetoszázás a vasúton, mire megveszük a jegyeket Barcelonába. Itt renfe-nek hívják, ami nálunk talán a HÉV-nek felel meg. 10 percenként jár, összeszedi az agglomerációban lakó embereket, és transzportálja őket a gyűjtőbe, ahol lehet tömörödni.

Kinéztünk egy elég nagy és központi állomást, ahova több vonal is beérkezett, becsekkoltunk az info ponton, ahol megkaptuk a minket megillető térképeket. Egyet a felső világba, és egyet az alvilágba. Bizony ám Barcelona a metró vonalak paradicsoma. A föld alatt itt egy külön város húzódik, és nem a 4-es metróval szüttyögnek, mint egyes országokban, hanem 11 élő vonaluk van, amit L-el jelölnek, ezen kívül voltak még S-el jelölt vonalak is, és még volt néhány fogaskerekűhöz hasonló járatok. A fenti világban jártak még buszok és villamosok is, de mi azzal nem sokat foglalkoztunk, metró ment mindenhova ahova el akartunk jutni. Miután útikönyvet nem vettünk, és arra is lusták voltunk, hogy nyomtassunk leírást a városról, hogy mit érdemes megnézni, eklég nagy volt a fogalmatlankodás, annyit tudtam, hogy a Gaudi templomot a Sagrada Familia-t meg kell néznem, mert azt megígértem az egyik ismerősömnek. Még szerencse, hogy a kapott térképen be voltak jelölve, hogy merre érdemes kószálni, így azért némi iránymutatásunk volt.

Templomot megnéztük kívülről, a belsejét igen borsos 12,50 €-ért vesztegették, kb. Fél km-es sor állt a bejáratig, de legalább az eső is elkezdett esni, úgyhogy nem volt kedvünk hozzá. Az egyik arad szuveníresnél vettem egy ernyőt 4 €-ért, ennyi volt mindenhol, itt most meggazdagszika  fél város az esernyő árulásából, vitték is mint a cukrot. Szétesős fajta, de arra jó lesz, hogy kevésbé ázzunk el.

Következő állomás a Casa Batló, ezt is Gaudi jegyzi. Vissza a metróba, szerencsére jó meleg van, gyorsan száradunk. Sikerült rossz felé venni az irányt, és egy piachoz sodródtunk. Nem is bántuk mert már kezdtünk éhesek lenni, vettünk némi ellátmányt, a szemben lévő pékségben pedig egy bio bagettet,meg két szendvicset tűzoltásnak. A piac felét a halárusok foglalják el, végre lecsekkolhattam a turbó halat „élőben”. Mint rájöttem utunk során már volt hozzá szerencsénk, mégpedig Monacoban az óceánográfiai múzaumban. 

Ezután már tényleg irány a Gaudi ház, irány újratervezve, ezúttal a megállót sikerül is eltallálni, de amint a fenti világban találjuk magunkat, ketetn kétfelé folytatnánk az utat. Némi vitatkozás után győz a férfi uralom (okos enged).Ház meglett azért nagy nehezen, nézése kipipálva, új útícél kell. Ötlet: Nézzük meg a gótikus negyedet, ott sűrűn vannak rajzok a térképen, biztos van sok látnivaló. Liceu megállónál leszállunk, és mikor kidugjuk az orrunkat a föld alól, azt látjuk, hogy csak úgy dézsából ömlik. Na ez nem tréfa, maradunk ahol vagyunk. Végül mikor már untam a metróban ácsorogni, egy gyor s mozdulattal elfutottunk a színház előtere alá, ott azért lehetett nézelődni, meg bambulni az esőbe.

Mikor kicsit alábbhagyott, akkor átmentünk a túloldalra, de rájöttünk, hogy mégsem, úgyhogy bementünk a lottózóba, ahol a kirakott monitoron meg lehetett nézni az időjárást. Azt mondták esik. Na ettől sokkal nem lettünk okosabbak. Azért itt is álltunk 20 percet, végül azért csak alább hagyott annyira, hogy esernyővel már ki mertünk menni. Kicsi sétálgatás a szűk utcákban a katedrális körül, de még mindig nem jó a komfort érzetünk, úgyhogy inkább beültünk egy kávézóba, az ajtó melletti esernyőtartóba leraktuk a csuromvíz ernyőnket. A hajamra már jelzőt sem lehet találni, úgy érzem magam, mintha a fejemre ült volna egy bárány.

Fél óra elteltével végül csak elállt az eső, úgyhogy mostmár tényleg tudunk talán várost nézni. Kifelé menet keresem az ernyőmet, de hát nem találom, még csak hasonló sincs. Valaki lenyúlta a „fasza” 4 ajrós ernyőmet. Na mindegy van itt még 20 másik, elviszek egy hasonló kategóriásat, de az enyémnek fa volt a nyele, ez meg műanyag, de a szerkezete legalább kicsit stabilabb. Majd aki utoljára megy el innen az gondolkodhat.

Belvárosból a kikötő felé veszük az irányt, egy kis padon végre csemegézhetünk, és sirályt is lehet etetni.

Helyi plázára vetettünk egy pillantást, majd a Mont juic felé vettük az irányt. Útközben fotózkodás:

A hegyre először fogaskerekú szerű vasúttal kellett menni, ez a föld alól indult, kicsit nehezen találtuk meg, a metróból könnyebb, és jó rá a bérlet. Ezután át kellett szállni a libegőre, miután nem voltak sokan, jutott mindenkinek külön buborék.

Felérvén megtekintettük a helyi vár alsó részét. Tetejét csak azért nem, mert pont az orrunk előtt csukták be az ajtót. Esteledik bizony ám, fáradtak is vagyunk, azért még körbe nézünk. Elég jó a kilátás a városra, a kikötőre, az olimpiai park felé annyira már nem, eltakarják a fák, de azért az a fura tű még látszódik.

Hazafelé vesszük az irányt, otthon még kicsit internetezünk a büfében, eszünk egy pizzát vacsira, aztán borulunk is fel mint a büdös bogár.

Vége a hetedik napnak.

Melinda

Az éjszakai vezetés hajnali kettőig ismét lenullázta a duracell elemeket. Melinda a blogot írta pihenés helyett, így nem volt váltás. Tankoltam annyit ami kb a spanyolokig elég (1.65 euro, kb 445 literje), aztán egy pihenőben leálltam aludni. Melinda a hátsó ülésen, én az anyósban.

Pár óra múlva mehetem hátra aludni, Melinda vezetett tovább. Így haladtunk előre a még mindig elég messze levő Barcelona felé. Nem mondom, hogy nem vágnék neki még egyszer, de vannak benne kicsit szenvedős részek is. Mondjuk itt éppen nem nekem, mert pont aludtam.

Tudat alatt észleltem, hogy megállunk. Melinda problémázik valamin, hogy szar az autópálya ezért nem fogunk fizetni, megyünk tovább közúton. Közben keresi a laptopon a kemping címét, amit úgy látszik mégsem mentett le. Ettől én még bőven félálomban voltam, ki sem dugtam a fejem a hálózsákból. Aztán azt hallom, hogy nagy hangerővel magyaráz valaki spanyolul, vagy valami hasonló nyelven. Melinda nem nagyon beszél külföldiül, na most már tuti fel kell majd kelnem és egyből kommunikálni idegenekkel. Reggel 7-kor de jó lesz .

Így voltam kb félig felébredve, hunyorgó szemekkel és látom, hogy egy faszi kotorászik a táskáink felé a vezető ajtón behajolva. Bazmeg, ezek most rabolnak ki éppen. Letéptem magamról a hálózsákot és nyitnám az aztót. Előbb a gombot kell felhúzni, mert a bal hátsó gombja beragadós. Közben a tolvaj is észrevette, hogy van valaki a hátsó ülésen és elkezdett futni a táskáinkkal. Nála volt az autós táskám benne a pénztárcám kártyákkal, minden pénzemmel, útlevelem, minden iratom, az életem, és Melinda kistáskája ugyenezekkel. 5-10 méter előnnyel indult, én egy másodperce keltem fel, de sokkal motiváltabb voltam. Nem lóghat meg. Az első lépes után egy katonai perecet mutattam be a majdnem üres parkolóban az olajos betonon zokniban, rövidgatyában. Se egyensúly érzék, se izomtónusok. Nem ébredt fel még minden porcikám. Szedem össze magam és nagy sebességgel tápászkodok fel, rohanok a fickó után aki már egy kocsiban ül a cuccainkkal. Na most ajtó becsuk és nyélgáz, szevasz. Hatalmas szerencsémre nyújtja felém a kincseket, a két táskát. Kikapom a kezéből és első ránézésre minden benne van. Nagyjából itt tudatosult bennem az egész eddigi történés, és mentem vissza a kocsihoz biztonságba helyzni mindent. A tolvajok közben felszedték a figyelem elterelő harmadikat és elhúztak. Egy német rendszámos lógó lökhárítós sötétzöld Nissan. Ennyit tudtam volna mondani a rendőrségnek. Nem túl sok. Óriási szerencsére megúsztuk az egészet, beültem a volán mögé és tipli innen. Melindát nyugtattam útközben, most már minden rendben. Ne is beszéljünk róla, mi lett volna ha...Sokkal jobban kell vigyázni a pihenő helyeken.

Az autópályát elhagytuk és inkább a tengerhez levezető közúton mentünk Barcelonába. Szokás szerint keveregtünk kocsival egy órát mire turista információhoz jutottunk és megtudtuk, hogy Barcelonában nincs kemping, de tőle északra van több is. Pont ahonnan jöttünk, láttuk is őket. Legalább már tudjuk is melyik tetszett és hol van. 11-kor már a sátrat állítottam (eldobtam).

A kemping szép tágas volt, semmi kijelölt parcella, oda vertük ahova akartuk. Félve a tüző naptól vagy a szakadó esőtő egy fa alá vonultunk. Nagyon szerethették itt a macskákat mert tele volt velük a kamping. Ezek a spanyol macskás sokkal kisebbek mint a magyarok. Pamacs reggelire enné meg őket. Kicsit girhesek voltak, meg félénkek, de vidámságot is hoztak a kempingbe. Lehetett választani kedvencet, etetni őket, és lekaparni a talpadról a kakát ha nem figyeltél.

Fáradtak voltunk a hosszú út után de zaklatottak is a tolvajok miatt, lesétáltunk a homokos tengerpartra gyűjtöttünk sok szép kagylót amit a gyenge dagály sodort a partra.

Ebédeltünk a kempingben és délután végre tudtunk aludni nyugodtan kinyújtózva, amíg akartunk, semmi para, nem is tudom mióta először.

Ma már nem megyünk be Barcelonába, feltérképezzük ezt a külvárosi tengerpartot aminek El Masnou a neve és negyed óra alatt visz be a Renfe (itteni HÉV) ami 10-15 percenként jár. Fullos, a kocsit le is lehet tenni 2 napra. Miután minden infót beszereztük a holnapi városnézéshez, ettünk egy spanyol vacsorát. Húst akarok enni hússal. Nem halat, nem tésztát, nem szendvicset. Amikor megéreztem a kempingben, hogy valahol lecsót főznek, majd éhen haltam egy jó magyar kajáért.

Az étteremben hadilábon álltak az angollal, amikor megszólaltam egyből küldték az egyetlen pincér srácot aki ért egy kicsit. Egy perc mutogatás után után az „animal” szó végre hatott. Húst akarok enni. Melindával könyebb a helyzet, a fish-t mindenhol értik. Néhol kicsit tágabban értelmezik (a rák is fish) de tengeri kaját takar mindenhol. Hogy pontosan mit rendeltem, azt nem igazán értettem, mert egy spanyol étlapon mutogatta a srác a kajákat, közben a saját testén az anatómiai részeket. Valami borda tájéki hús, az jó lesz. A pincérnek is az a kedvence (mint mindig). Kíváncsi lettem volna a bikahere pörköltet hogyan magyarázza el, de az nem volt az étlapon, vagy szemérmesen kihagyta.

Halakat elmutogatni kissé nehezebb, abba nem kezdett bele. A vicces nevű turbófish-re esett a választás, magyarul rombuszhal (másnap kigugliztuk) és elég bizarul néz ki nyersen. Elkészítve viszont nagyon jó Melinda szerint és úgy néz ki mint bármelyik hal. Nekem végül két jó nagy marha bordát hoztak félig átsütve sztékesen, a köret négy karika krumpli. Nagyon jól esett.

Este hazatámolyogtunk tele hassal, korán kell lefeküdni holnap nagy városnézés lesz. Elhatároztuk, hogy a péntek és a szombat az Barcelona felfedezésével fog telni. Így kimarad ugyan cinque terre, de ha már idáig eljöttünk nem egy napot fogok itt tölteni. Lassan jöttünk idáig, mindenhol megállva, ennyi fért bele ebbe a pár napba.

Jóccakát!

Kedves Naplóm!

Nizzában reggel megint nem tudtam jól aludni, mert éjjelre ismét a tilosban parkoltam. Aztán nagyon jól működött az „álmosabb vagy minthogy érdekeljen” terápiás módszer és aludtam fél tízig. Melinda is mint akit leütöttek. Inkább pihenjük ki magunkat amennyire lehet, ha megbüntetnek kiváncsi leszek hogy hajtják be Magyarországon. Egyébként nem a smucigságom mondatja ezt velem, de Olaszország óta mindekni ott parkol ahol tud, nem számít semmilyen festés vagy tábla és itt egy óra parkolóház 3.50 (onnyátok, a monacoi Casino-nál volt 2,80). A tilosban parkolásban hamar asszimilálódtam.

Reggel még kihasználtuk az ingyen netet információ szerzésre Nizzáról és a környező vidékrről. Ebből már nem készültünk fel otthon, mondván az sem biztos hogy hol állunk meg. Azt mondják egy indexes fórumon, hogy érdemes megnézni St Paul de Vence kisvárosát, na azt majd útba ejtjük.

Fél 11-kor kicsekkoltunk és lebattyogtunk az info ponthoz térképért, abból már látszódik merre érdemes elsétálni. Az idő mára kitisztult de nem kánikula, bár a neten ígértek esőt ez most kellemes városnéző. Elsőként a Plázson mentünk végig a kilátó domb irányába (van neve is de már ki emlékszik). Ilyet eddig a Kaliforniai filmekben láttam, 20 méter széles símára aszfaltozott sétány, ahol görkoriznak, bicikliznek, sétálnak, és nagyon sokan vannak. Szerencsére hely is bőven van. Nagyon népszerű az a 2 kerekű egyensúlyozós járgány, még a rendőrök is használják.

A kilátás a dombról persze páratlan, ezt már kezdem megszokni, csak nehogy kiégve érkezzek meg Barcelonába, legyintek aztán hazamegyek

Éppen dél volt amikor felértünk a tetőre, és itt ágyúszóval jelzik a delet a városnak amit pont itt sütnek el. Már nem igazi ágyúval nyomják, nem tudom mivel, de a hangja ugyanaz. Durvát szól, fesztiválon biztos beadná.

A domb túloldalán lesétáltunk a kikötőbe, felismertem pár helyszínt a Ronin filmből (Robert De Niro) azokat is bejártuk. Innen az óváros sikátoraiba vettük az irányt, amit még érdemesnek gondoltunk megnézni a menetrend szerinti zuhé előtt. Lassan 3 óra, a felhők ismét gyülekeztek. Végül nem sok időt kaptunk az óvárosra az időjárástól, sietve a kocsi felé vettük az irányt. Menjünk innen, utálom már az esőt!

Még reggel úgy döntöttünk, hogy ha túl korán el kell hagyni a várost az eső miatt, akkor nem egyből Barcelonába megyünk hanem megnézünk még útközben pár dolgot. Kb 7-8 órásra számítottam az utat, semmi értelme 5-kor indulni és hajnali 3-kor Barcelonába érni. Majd éjszaka vezetünk és még megspórolunk egy éjszakányi szállást is.

Szóval iránya a hegyekbe, megnézni azt a híres Saint Paul de Vence kisvárost. Hamar odaértünk ott éppen nem esett az eső. Mázli.

Besétálátunk a kisvárosba vagy faluba, amit „chateau”-nak (sató?, satu?) neveznek a franciák. Egy szikla tetejére építették az összezsúfolt többszintes kőházakat, néhol alig egy embernyi sikátort hagyva közöttük. Persze elég sok a suvenir bolt, de vannak lakások ahol még laknak. Nem nagyobbak mint a konyhánk, bár lehet, hogy a sok emelet mind egy lakáshoz tartozik. Meg még ki tudja milyen mély pincéje lehet a sziklában, mert a parkolóház is mínusz 10 emeletes volt, ahol a kocsit hagytuk. A prágai aranyművesek utcájára emlékeztetett, amiből több utcás satut építettek fel. A kilátás a hegyekre persze pazar, de ezt talán már külön nem is kell említeni. A változatosság viszont nagon jól esett, itt már nem a tengert bámulhattuk, hanem a ködbe vesző farancia alpok csúcsait. Sajnos messzire nem láttunk el, mert a felhők körülöttünk és felettünk ismét gyülekeztek. Perceken belül akkora zivatart kaptunk a nyakunkba, hogy mindenki menkült be a miniatűr boltok kapualjaiba, boltívek alá, ki ahova tudott. Mi pont a város hátsó kapuja alá menekültünk (legmesszebb a bejárattól), hatod magunkkal. Patakokban kezdett kifolyni a teljesen felkövezett satuból az esővíz a lejtős úton a lábunk mellett. Lassan rájöttünk, hogy a fél városra lezuhogó víz itt fog elfolyni pont ahol állunk. Amikor már bokáig felvert a víz, gyakorlatilag kiöntöttek minket a búvóhelyünkről, kénytelenek voltunk átrohanni máshova. Dézsából öntötték. Valami bolt előtt vártuk hogy elálljon végre, bőrig áztunk teljesen. Elegem volt az egészből. Amint valamelyest lecsillapodott, mentünk a kocsihoz és húzás innen is. Szép volt, elég volt, mindennek van határa. Menjünk Barcelonába, ott talán nem esik naponta 3-szor.

A tenger melletti autópályához visszavezető út során, az alpesi szerpentineken, megálltunk még párszor. Megnéztükn egy szép vízesést, egy újabb satut ahol már nem zuhogott, és néha csak nézelődni álltunk meg hogyan úsznak körülöttünk az eső után felszálló felhőpamacsok a hegyek között. Így értünk vissza a tengerhez Cannes-ba, ahol megvacsoráztunk és sétáltunk egyet aparton a hosszú éjszakai vezetés előtt. Cannes nagyon hasonlít Nizzához, csak itt a mozisztárok körül forog a világ. Ettem egy Lolobrigida spagettit (paradicsomos, spenótos, bazsalikomos), Melinda lasagne-t evett. Felsétáltunk a várba is, de ott éppen valami hatamas esküvő zajlott ami miatt nem endegtek fel. Errefelé van mit aprítani a tejbe.

Este 10 körül indultunk Barcelona felé, immár másodszor. Ha jól számol a GPS akkor még pihenni is lesz időnk, nem kell végig vezetni és délelőtt keresük egy kempinget.

Ezt a napot sem Mihi írja, mert olyankor mindig vezet (-szerk:Mihi).

Reggelre Sanremoba is megérekzett az eső. Hallelúja, már úgyis rég áztunk bőrig. Reggel azért még egy gyors fürdés, itt elég kultúrált a mosdó, ki tudja mikor kerülünk hasonló jó körülmények közé, ki kell használni. Én is fellélegezhetek, mert a hajam is kicsit kezelhetőbbé vált, miután megmostam végre.

Akkor irány Monaco, most már tényleg. Útközben végig esik az eső, reménykedünk, hogy eláll mire odaérünk. Az egyik kanyarban megpillantjuk a Monte Carlo-i öblöt, meg is állunk egy kilátó helyen, nézelődni.

Megérkezés a városba, enyhe dugó fogad minket, de nem izgatjuk miatta magunkat, elvégre nyaralunk, ráérünk. GPS –t követjük, mi baj érhet. Egyik lekanyarodásnál bájos rendőrkisasszony int, hogy ez az utca bizony le van zárva. Sebaj kikerüljük. A kerülő úton egyszer csak észre vesszük, hogy nicsak ez a Forma 1-es pálya. Fotó ezerrel, nézd már rázókövek, félig elbontott lelátók! Egy hete még Vettel szaggatta itt az aszfaltot, hú de fullos, most vagyunk a célegyenesben!

Kicsit autókázunk a pálya vonalában, aztán ideje lenne már megkeresni az óceánográfiai múzeumot, mert esőben nem nagyon van kedvünk mászkálni. GPS újratervez, na akkor irány a múzeum. Kereszteződésnél megint integet a rendőrkisasszony, nem baj, most másfele megyünk, nem megyünk el a pálya felé. Hopp itt egy alagút, a végén parkolóház. Ez nem jó, vissza. Jaj, már megint a célegyenesben vagyunk. Nem baj, most másfelé megyünk vissza, itt egy másik alagút. Alagút vége, ismerős kereszteződés, rendőr kisasszony ismét integet, mi pedig újra a célegyenesben találjuk magunkat, immár sokadszorra. Új terv kell, mert így nem jutunk messzire. Marad a Casino alatti parkoloó, az legalább a pálya mellett van, csak követni kell a szalagkorláttal szegélyezett utat. Meg is lett elég hamar, legurultunk a föld alá, hely is lett elég hamar. Felefelé info ponton kihelyezett tartóból ingyen térkép is jár. Nézzük csak, hmmm. A múzeum Monacoban van, mi meg Monte Carloban vagyunk. Nem olyan nagy ez az ország, húsz perc alatt átérünk rajta, csak át kell kelni a hegyen. Útközben kitartóan esik az eső, szép lassan elázunk ismét. A hajamnak se kell több, visszaáll a reggeli állapotába. Kicsit éhesek vagyunk, és nem készítettünk elemózsiát, pedig megmondták, hogy itt aranyárban mérik a kólát és a hamburgert. Kicsit félve benézünk a célegyensben lévő szupermarché-ba, meglepődve vesszük tudomásul, hogy az árak teljesen rendben vannak (na nem a Fogarasi úti Tescohoz viszonyítva, hanem amit már megszoktunk külföldön pár nap alatt), úgyhogy gyorsan vettünk egy csomag csokis sütit, meg ásványvizet – túlélő csomag.

Átkelvén a hegyen, valami építkezésbe botlunk, így hát elindulunk lefelé, a másik oldalon, ismét belebotlottunk a már ismerős parkolóházba, ahonnan már egyszer visszafordultunk autóval. De most gyalog vagyunk, át tudunk kelni rajta. Miután felmozgólépcsőztünk, megvilágosdtunk, hogy jé, hát ez a múzeum. Remek, ezek szerint egy órája már voltunk itt, csak visszafordultunk. Miután kiértünk az épületből megláttuk az ismerős építkezést, jé hát itt voltunk 20 perccel ezelőtt, innen fordultunk vissza gyalog. No comment.

Végre bejutunk a múzeumba, nem esika fejünkre az eső. Azt hiszem felesleges leírnom mi van itt, mert a képek magukért beszélnek.

Amíg mi múzeumoztunk, az eső elállt, a nap kisütött. Végre, pont meg is száradtunk, legalább nem leszünk megint vizesek. Irány a hercegi palota, azt azért még látni kell. Útközben fullos dóm.

Az egyik sikátorban vettünk képeslapokat, rokonokat ellátandó. Hercegi palotánál semmi extra, mozdulatlan vicces őrök, félóránként robotmozgással mennek 3x oda-vissza, aztán ismét be a kutyaólba. A korlát mellól viszont nagyon jók a kilátásaink, ott elidőzünk néhány percet.

Lassan délután lett, úgyogy ideje elindulni vissza a kocsijoz, mert még Nizzába kell menni, és szállást is kell találni. Visszafelé úton ismét a Forma 1-es pályán mentünk, immár gyalogosan, és fordított irányban. Gumifalak lebontva, szalagkorlátok egymásra rakva, nini itt egy csavar. Be szatyorba, visszük szuvenír. J

Közben a kikötőben a fullos jachtokat bámuljuk, néha elhúz mellettünk egy –egy Porsche vagy Maserati, már meg sem hat minket.

Alagútban keressük a piros csíkot amit Massa húzott a Ferrarival a falra, de nem látszódik.

És a híres visszafordító Loews kanyar.

Visszaértünk a kaszinóhoz, még néhány fénykép a napsütésben, az impozáns épületről, majd bementünk, ahol a ruhatárba le kellett adni a fényképezőt. Nagy csiricsáré mindenfelé amíg a szem ellát, néhányan vesznek belépőt, és mennek félkarúzni, hát mi nem. Megyünk most már Nizzába.

Az út jó kis hegyoldalban szerpentinezős, igen remek kilátással a tengerre. Megérkezés után, irány az info pont. Későn jöbőknek már csak a füle jut, nekünk még az sem, bezárt az iroda. Most aztán mi lesz? Kóvájgás céltalanul, agyalás, mi legyen. Egyik utcában találtunk internetezős helyet, befizettünk ¼ órát, néhány hotel címát összeírtuk ahol volt még szabad szoba. Szerencsére az első szállás pont jó is lett, elfgolaltuk a szobát, és még internet is van INGYEN!!!! Töltődnek is a blogra a bejegyzések, mi pedig végre pihenhetünk a tikkasztó nap után.

Vége a negyedik napnak.

Melinda

A stafétát magamhoz ragadtam,mert kicsit le van maradva a napló, itt meg most úgyis esik az eső, Mihi meg fürdik, tehát én ráérek, sőt még unatkozok is, tehát legalább hasznossá teszem magam.

A hajam ezalatt a pár nap alatt önálló életre kelt, és teljes mértékben kezelhetetlenné vált. Na igen. Az esőben városnézés, párás idő kicsit beadta neki, úgy érzem magam, mint a Jó barátok Mónikája amikor a párás időtől felfújódott a haja.

Indulás Milánóból, reggel 8-kor, ugyanis addig ingyenes a parkolás, és nem volt kedvünk egy esetleges Mikulás csomagot megkockáztatni. Amúgyis hosszú az út Monte Carlóig, nem baj ha időben elindulnuk, a GPS így is délre jósolja az érkezést. Kicsit borult az idő, de legalább már nem esik.

Milánóból kikavargás a hétfő reggeli dugóban igazi harci feladat, sávok ugye nincsenek, csak egy 10m széles út, ahol mindenki opcionálisan arra tendál, amerre menni szeretne. Kb. ¾ óra alatt ki is érünk a városi forgatagból, autópálya megvan, már csak az irányt kell tartani. Útközben a nap is kisüt. Na persze hogy ilyenkor, lehet aszalódni a kocsiban. Murphi ma se kelt fel hiába. Laza pár óra után elértünk a jó kis hegyes alagutas részhez, én már kedzem unni a kocsikázást kicsit. Néhány üveghegyen túl egyszercsak megpillantjuk – na nem a kurtafarkú malacot, hanem a végtelenbe nyúló kék tengert. Azta paszta, hű de nagyon jó. Mocsok autópálya építők pont szemmagasságba húzzák a szalagkorlátot, tengert csak ímmel ámmal látjuk. Egyre melegebb van, a kék tenger látványa meg egyre csalogatóbb. Gyors osztás szorzás, végül a győz a tenger, Monaco várhat még egy napot. Amúgy is kit érdekel, amikor itt a Liguri tenger. Pillantás a GPS-re, milyen ismerős hanzású település van a környéken. Sanremo!!! Mi is az? Állítólag jó hely, de most akkor közelebbről is megnézzük. Letekerődünk a szerpetinen, az első parkolóházba begurulunk - ilyen furi liftes, ahol elviszi egy automata az autókat, és pakolgatja a polcokon. Hallottam már ilyenről, de élőben még sose láttam.

Autó lerakva, akkor irány a város. Sétálgatás a tengerparton, fagyizás, egyszer csak elérünk a vasútállomásra. Igen ám, de ha ez vasútállomás, akkor hol vannak a sínek? Helyette négy sávos bicikli út. Ki érti ezt? Na ennek majd utána kell nézni, ha hazamentünk, ez biztos érdekes.

Először is meg kell találni az információs pontot, kempinget keresni éjszakára. Szerencsére pont jó helyen kerestük, a vasútállomás szerű épülettől 100m-re rá is lelünk. Kaptunk térképet, elmagyarázták merre teláljuk Sanremo egyetlen kempingjét, megmutogatták merre érdemes mennioa városban. El is indultunk a város tetejére a Piazza Castello felé, útközben megcsodáltuk a Casino Municipale-t.

Ezután kis sikátorokon felfelé vettük az irányt. A szűk utcák az ablakokból kiteregetett ágyneműk leginkább Velencére emlékeztettek engem, Mihit nem.

Felértünk a tetejére, eszméletlen kilátás a tengerre és a városra. Na ezért már megérte a kitérő.

Miután kinézelődtük magunkat a parkoló felé vettük az irányt, mert már igen erős ingert éreztünk rá, hogy megmártózzunk a tengerben. Parkoló megvan, de faszi sehol. Kopogunk, bondzsornózunk, semmi. Nagy nehezen előkerül, megkapjuk végre az autót valamelyik kispolcról. Irány a kemping, aztán lehet végre csobbanni. A belvárosban nem volt strand, sziklák voltak meg kikötő a legnagyobb része. Lecuccoltunk,végre megmártózhattunk a habokban, kicsit még fetrengtünk a parton, aztán irány a Billa bevásárolni.

Estére beválasztottunk egy jófajta olasz vörösbort, kis étvágygerjesztőnek. A növényáruk hihetetlen méretűek, és kinézetűek. A gyümölcsök olyanok mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, csillogó, ideális alakúak, sehol egy makula. A zöldségek pedig akkorára vannak génmanipulálva, hogy 1 db paradicsomon elél egy egész család egy hétig.

Vacsira beültünk a kemping éttermébe, Mihi berendelte a rántott húst sült krumplival, én kicsit bátrabb voltam, „calamari”-t kértem garnélával.

Mire megkajáltunk, ki is tikkadtunk, úgyhogy utána borultunk is be a sátorba.

Vége a harmadik napnak.

Hajnalban arra keltem, hogy kint ömlik az eso. Álljál el mihamarabb, mert nem akarok esoben várost nézni.
Reggel még mindíg esett, de legalább sokáig alhattunk. Elég kimeríto volt az utazás eddig, be kell pótolni némi alvást. Fél tíznél tovább így sem bírtunk aludni, reggelire betoltunk egy kis pármai sonkát papírvékonyra szeletelve frankó sajttal. Ezeket még tegnap este vettük a közeli Billában.
Reggeli alatt végre elállt az eso, kisütött a nap, sokkal nagyobb kedvünk lett várost nézni. Fél óra alatt besétáltunk a belváros közepébe. Átkeltünk egy hatalmas parkon, amit a helyiek láthatóan nagyon szeretnek látogatni. Szinte mindehol voltak kisebb nagyobb csoportok thai-chi gyakorlattól kezdve, kutya futtatásig, sok kocogó, családi piknikezés. A park közepén egy kisebb tóban a teknosöket, halakat, kacsákat nézegették az emberek, az aktuális sztár éppen arra úszkáló patkány volt, akit egy kacsa kikergetett a vízbol.



A város szívébe érve megnéztük a Scala-t, a fedett bevásárló központot (nevére nem emlékszek), itt tömörül a világ legdrágább ruhamárkáinak java. Milánóban több ruhabolt van mint az összes többi bolt (élelmiszer üzletet egyet találtunk). Én nem értek a divathoz, de szerintem egy rövid nadrágos öltöny, aminek a rövid nadrágján centis lukak vannak fémkarikában, az gáz. Prada kirakatban a legolcsóbb a 290 eurós "iskolás kisfiú" rövidgatya volt XXL méretben. Nem csoda, hogy a kutya nem volt bennt, de a kirakat elott sem. Nem kellett bottal elhajtani a bámészkodókat, hogy a "Melinda a Parda elott" képbe nem mászkáljanak bele. A másik amit nem értettem, hogy a kirakat bábuk miért 2 méretesek, amikor az olaszok nincsenek 170 fölött. Lehet, hogy a nem eladható méretet pakolják a kirakatba? Szóval nem értek a divathoz, de szerencsére erre nincs is szükségem, mert úgysem veszek semmit.



A plázák ösattya után a Dómot néztük meg, aminek a cirádás részletgazdag díszítései lenyugözoek. 600 évig építették, 2000 szobrot faragtak ki a díszítéshez, az egész épület fehér márványból van. Mivel megint eleredt az eso inkább gyorsan belülrol néztük meg. Éppen misét celebráltak, gondoltam milyen szerencsénk van. Akkora a dóm belseje, hogy az üveg palánkkal elválasztott túrista részleg mögött boven volt egy katedrálisra valóhely misézni. A túristák a belso részek nagyrészét ilyenkor mise mellett is bejárhatták. A kupolát a sok tömjén füsttol alig lehetett látni. Egyébként gyér a belso világítás, mert a színes üveg ablakok inkább díszesek mint hatékonyak. Lámpákkal világítanak, hogy ne essenek hasra. Biztos ezért fejezték be a közvilágítás feltalálása után az épületet. A komuvesek már nem látták a fanglit nappal sem. Miután az eso sokáig zuhogott és mi szandálban, rövid nadrágban voltunk elég idonk volt jól körülnézni.


 
Rájöttünk, hogy egyik mise éri a másikat, nem a szerencsén múlt. Naponta kb 10 mise van, nagyon vallásos népség ez. A túrista osztályon levo oltárok elott is sokan térdelve hangosan imádkoznak a "japán" villogtató tömegben. Itt az "olaszok és a szabályok" elmélkedés ujabb fejezete. Leszarják egymást. A dómba elvileg nem lehet rövidnadrágban bemenni, és fényképezni sem lehet. Erre a bejáratnál álló rendor vigyáz(na), aki simán beengedett és mindenki fényképezett. Kellett volna vele kérni egy közös fotót rövidnadrágban. Az eso alább hagyása után felmentünk a dóm tetejére is ahonnan az egész várost be lehetett látni. Tényleg márvány volt az egész teto is. Nem kispályáztak.



A hercegi kastély megnézése elott ettünk egyet és hazamentünk hosszú ruháért, mert az ido nem akart javulni. Ez a nap már csak ilyen vacak esos lesz. Este hatra, nem sokkal zárás elott oda is értünk a kastályhoz ami inkább egy középkori várra  hasonlít. Nagy fal, várárok, hatalmas bástyák. A belso udvarba még be tudtunk menni pár percre. Indiai srác arra karistol, dúdolgat magában, látom felém eszi a fene. Akkora már nem kedveltem a nálam barnább borueket, mert a lehúzáson kívul más céljuk nincs. A mai napon 7 eurónk bánta hogy egyszer leálltunk velük. Ez viszont láthatóan egyedül volt, gondoltam elmenekülni nem fogok, de pénzt sem adok neki az tuti. Jött is a szöveggel (dujuspikinglis?), hogy indiából jött túrista akinek ellopták a táskáját és nincs semmije. Tudnék adni 2 eurót? Olyan lassú krisnás beszéde volt, szépen végig hallgattam és egy pillanatra el is hittem, hogy tényleg igaza lehet. Ja, de ma már nem húznek le többször, nincs lóvé. Ezt igy kb el is modtam neki, sajnos ma már eladakoztam a keretet, sorry. Ez viszont nem bírta jobb belátásra, próbálkozott "más" módon. "You are very handsome, and very sexy." Ez ütött. Erre nem készültem. Gondolom valami elég kínos arcot vághattam. Kinyögtem egy ok-t, ami hirtelen a legsemlegesebb válasznak tunt. Szerencsére hamar levágta, hogy a társalgásnak itt vége és elindult egy másik fiú csoport felé. Azok élbol elhajtották, úgy látszik csak én vagyok ilyen béna. Nekem ez sose ment jól.
A kastély udvara hamarosan bezárt, de a külso kert fél éjfélig nyitva van. Akkor legalább járjuk körbe a kastélyt. Séta közben megláttuk a diadalívet, amit azonnal meg is céloztunk. Átvágva a kastély mögötti parkon egy könnyu sétával hamar odaértünk. Közben megint eleredt. Ez már nem vicces. Köztes megoldásnak a diadalív melletti bár jónak tunt. Kinti fedett terasz, rálátás az ojjektumra, egy pohár száraz vörösbor. Essé bazzeg.



Sajnos az eso tovább kitartott mint a bor így elindultunk hazafelé abban a reményben, hogy még elállhat és az éjszakai kivilágítás is megnézhetjük a kastélynál és a dóm téren. Ebben szerencsénk volt, amig a következo bárban hazafelé megittunk még egy pohár vöröset tényleg elállt. Így nem ázott kutyaként lettünk hazakergetve, hanem nyugodtan végig sétálhattunk a már ismert helyeken sötétedés után is.


 
Másnap korán kell kelni, mert hétfo 8 után fizetos a parkoló, nem kell a bünti. Egyébként is messze megyünk, nem árt hamar indulni. Felmerült az esetleges B terv, esos idore (ami úgy látszik nem kerül el minket), hogy a kirándulós cinque terre helyett inkább a fedett Monaco-i Ócenárium és egyéb helyeket lenne érdemes megnézni. Túl nagy szopás esoben kirándulni a természet védelmi területen kocsmák nélkül. Ha így is lenne hazafelé még útba ejthetjük, mert a kihagyásával nyerünk 2 napot.

Reggel fél kilenc körül megérkeztünk a Garda tó szerintem legszebb kisvárosába Sirminone-ba. Az északi partból nyúlik be egy nagyon vékony félsziget a tó közepe felé, itt fekszik a város. A legvékonyabb pontján gyakorlatilag csak egy utcából áll a félsziget, annyira keskeny, mégis fél óráig tartott végigsétálni rajta. Ezt a borsos parkolási díjak miatt próbáltuk ki, a félszigeten egy óra parkolás 2,20 euro.
A reggeli séta kissé felébresztett és a látvány egybol kárpótolt az egész éjszakai szenvedésért. Mediterrán lapostetos több szintes házak szépen felújítva, pálmafákkal, leanderekkel, oszlop tujákkal gazdagon körbeültetve. Háttérben az olasz alpok 2000 méteres havas csúcsai felho pamacsokba burkolózva. Két teljesen különbözo világ határa ez és fantasztikusan passzolnak egymáshoz.
 

3 órát sétáltunk a félszigeten, felkerestük azokat a helyeket ahol 4 éve már voltunk, és azokat is ahol még nem. Végre volt idonk boven, a múltkor sajnos sietni kellett. Megint ettünk a helyi fagylaltból, amit nem gombócra adnak, hanem a kiválasztott tölcsérre (több méret és ízesítés van) addig halmozzák a kért fagyit egy lapáttal, amig még fér rá. Eloször a kislány nagyon lelkesen annyit pakolt rá, hogy kiesett a kicsi tölcsérbol a kétökölnyi fagyi massza. Vette elo az újat, és másodszorra sikerült rápakolnia az elképeszto mennyiséget.


Majdnem dél volt már mire kezdett alább hagyni a reggeli frissíto séta hatása, eloszlottak az enyhíto huvöst adó felhok és tuzött a nap fejünkre, forralta az agyamat. Másfél óra alvássa ezt nem bírtam sokág, aludni akartam egy árnyékos helyen, ki is gondoltam erre a célra egy közeli olajfa ligetet. De jó is lett volna, hoztam a pokrócot is elore látóan, de sajnos ezzel a tervemmel egyedül voltam. Melinda többet aludt mint én és teljesem fel volt pörögve a nyaralás elso napjától. Nem lehet, hogy aludni menjünk. Itt vagyunk végre és alszunk? De hát ez volt a terv nem? Kimerült a Durcell nyuszi másnap délre, és totál tartalékon maximum botorkálni bírtam. Tervet módosítani, gondolkodni, vitatkozni semmi erom nem volt. Mindegy mit csinálunk én azt alva fogom csinálni.
Úgy is lett. Beültünk a kocsiba és elindultunk valamerre tovább Milánó felé, Melinda kinézett az utikönyvbol még egy szép helyet, amit érdemes megnézni, de eddigra én már elájultam az anyósülésen. Halványan rémlik egy durva kormányrántás az úton, de arra sem keltem fel igazán. A szembe jövo benézte az elozést (késobb megtudtam) és majdnem frontális lett. Szerencsére 3 kocsi is elfért az úton, de elég szuken. Egy kis ízelíto az olasz vezetésbol. Általában nem ilyen állatok, kevés van belolük, de azok boven túl tesznek a magyarokon. Egy nap alatt nem vonnék le következtetéseket, majd a végén.
A meglepetés kirándulás az Iseoi-tó meglátogatása volt. Egy átlátszó vizu Alpesi tó, hegynyi nagy szigettel és egy apró egy kápolnányi szigettel a közepén. Úgy látszik itt is kápolnát emelnek a mini szigetekre, nem csak a Kotori öbölben és Szlovéniában. Mivel a Garda tótól jöttünk, már nem ütött akkorát a látvány, de igazságtalanság lenne mindent ahoz hasonlítani. Sétáljuk le a partra nézzük meg! Az eso nem így gondolta, 2 perc alatt a szikrázó napsütést elnyomta a hegyormokon felbukkanó szürke felhogomolyag és mire visszafutottunk a kocsihoz borig áztunk. Séta stornó. Beültünk helyette a helyi sülthal sültrák árus srácok esovédett büféjébe és bekajáltunk tavi herkentyukbol. Azt nem mondanám, hogy mennyei volt inkább közepes, de nagyon éhesek voltunk. Szendvicsen meg egy fagyin éltünk 2 napja. Mire végeztünk az eso is elállt, a felhok ahogy jöttek mentek tovább. Elég szeszélyes ez a vidék. Egyik percben mediterrán hoség, aztán hirtelen lecsap a hegyi vihar. Durva. A helyieket persze ez nem hatotta meg. A megszálott olasz biciklisek (nagyon sokkal találkozni mindenhol a hegyvidék ellenére) a suhogó esoben is pont úgy hajtottak mint elotte. Se nem gyorsabban, se szenvedobb arccal, csupán egy nejlont dobnak a hátizsákjukra. Megszokták.



Az átmeneti jóidot kihasználva mégiscsak meg lett tartva a séta a tóparton, pont a következo zuhéig tarott. Jól idozítettünk. Éppen vitorlás verseny volt a tavon, úgy száguldoztak a jövo-meno viharok szelében mint az orültek. Elnézegettük oket egy darabig, hogyan kell szakszeruen felhúzni az orrvitorlát.

Délután közepe felé jártunk ideje elindulni Milánóba, felderíteni a lefoglalt szállást. Nem autópályáztunk, a hátra levo 75 km-t közúton tettük meg. Itt tanultam meg az olasz körforgalmakat (bocs hogy megint a közlekedés a téma, de autós kirándulás lévén ebbol boven kijut, a fejezet következo részét lehet átugrani). Minden keresztezodés körforgalom. Az egyenrangú keresztezodés a magyar féle körfogalom. Az elso fél órában mindegyiket így vettem, kissé feltartva a forgalmat. Ugyanis az alárendelt utak keresztezodése olyan körforgalom, ahol a foútról bejövonek elsobbsége van a behajtásnál, nem is kell lassítania csak bumm bele. Álljon meg az aki bent van. Ilyenbol kevesebb van mint az egyenrangúból, eltartott egy ideig mire rávettem magam, hogy az ösztöneim ellen cselekedjek és ne adjak elsobbséget. Milánóig megtett 75 km-en kb 100 körforgalom alatt azért sikerült.
Milánóba megérkezve átvettük a szállodai szobánkat, kicsit puritán meg ódon ennyi pénzért, de azt tudtuk, hogy ez egy drága város és mi az egyik legolcsóbbat vettük ki. Azt viszont nehezményezem, hogy nem jár a szobához internet ahogy a neten írták. 6 euró egy óra, de csak a hallban nem szakadozik a wifi. Szóval le kell (kéne) szambázni a hallba kisgatyában egy lefekvés elotti bloggoláshoz 6 euróért? Bocs srácok, ma sem lesz feltöltés, de ha ezt valaha elolvassátok, akkor megoldottam más módom.

Na végre vége a melónak, itthon vagyunk lehet kezdeni a pakolászást. Igazából nem is kell sietni, mert felesleges hajnali 4-re odaérni Sirmione-ba.
Kajálás, összepakolás, fűnyírás, ezek már pihentető dolgok a rohanós nap után. Kicsit húzza az ember az indulást, mint amikor az utolsónak hagyja a legjobb falatot :) Most már nem jöhet semmi közbe.
Még venni kell autópálya matricát, el ne felejtsem.

Az indulást sikerült éjjel 11-re összehozni, nem kapkodtuk el. A GPS szerint reggel fél nyolcra érünk a Garda-tóhoz. Már Pesten sikerült is "eltévedni", azért persze nem igazi eltévedés volt, csak a budai felso rakpart helyett az alsóra mentem rá a Lágymányosi-hídnál, ezért a Petofi hídnál nem tudtam  felhajtani, meg az Erzsébetnél sem, meg a Lánchídnál sem. Jó nagyot kerültünk mire sikerült a BAH csomópontig eljutni.
Mind kettonknek a szokásos "valamit otthon hagytunk" érzése volt még egy darabig. Hálózsákom elraktad? Igen. Szállásfoglalást eltetted? El. Evoeszközt, kést nem raktunk el, ugye? Nem. Majd eszünk kézzel, vagy veszünk valahol. Apróság.
Egy óra monoton autópályázás után meguntuk az agyalást, Melinda bealudt, én küszködtem vele. Hajnali fél kettokor jött a szlovén határ üres tankkal. Addigra már volt olyan, hogy pislogtam 3 másodperceseket. Iszonyatosan unalmas az új M7-es. Túl biztonságos. Meg is ilyedtem, elhatároztam amint lehet átadom a volánt. Melinda még csak egy órát aludt, jó kicseszés lesz vele :)
Aztán a tankolás a huvösben és a külföld izgalma mégis felébresztett, nyomtam tovább negyed négyig. Robot meló ez a fránya autópályázás. Szerintem eddig elolvasni is unalmas lehetett, de most még nincs mirol írni.
Az olasz határra ránk világosodott, ujabb tankolás az olcsó szlovén benyából az átlépés elott (jajj de fincsi a 350-es ár, jó ideig nem fogunk ilyet látni). Mostantól lehet nézelodni. Aludtam kb másfél órát, de nem volt kedvem tovább henyélni. Már megy a nyaralás elso napja! Most aludjak?
Jobbra óriási furcsa formájú gyümölcsös, oszibarackra hasonlít. Balra négyszögletesen ültett fák, arra tippem se volt milyen. Mindegyik tökéleten egyforma, mint egy számítógépes játékban. Minden zsebkendonyi terület gondosan megtervezettnek tunik. Hasonlít az otthoni tájra, de kicsit mégis más. Külföldön vagyunk!

Blog is kész.
2 hete megy a készülődés egyre nagyobb hévvel, bár véglegesen csak 3 napja hétfőn dőlt el, hogy megyünk.
Kocsi kész, átnézve kitakarítva. Útiterv kész (az első 3 napra). Biztosítás megkötve, euró megvéve, macska etetése megoldva. Meg még egy csomó mindent el kell intézni, hogy az ember 10 napra el merje hagyni a házát. Tiszta agyrém. Na jó a blog nem ennek a része, de amikor tegnap este Melindával 20 percen át gondolkodtunk, hogy a 4 évvel ezelőtti közös nyaralásunkon hol mennyi idő töltöttünk, akkor úgy gondoltam ezúttal leírom frissében.
Aztán ha majd mégsem, akkor legalább megpróbáltam :)
Talán azt próbálom ezzel elérni, hogy kettesben nyaralunk, de mégis megoszthatom az élményeket a barátaimmal. Élethűbben, mint az otthoni 1000 fényképes beszámoló, ami már csak a poharazás mellé háttérben pörög.
Röviden azt terveztük, hogy péntek éjjel lerobogunk a Garda tó partjára, a szombatot ott töltjük. Este Milánóba alszunk, vasárnap városnézés, hétfő reggel iránya "cinque terra", aztán innentől el fognak úgyis csúszni a napok. Lehet, hogy alszunk ott egyet ha nagyon tetszik a hely. Ennyire előre nem tervezek. Lesz nálunk sátor meg kolbász, mi baj lehet? Utána Monaco, Nizza, Barcelona állomások jönnek. A sorrend talán az biztosnak tűnik :) Következő hétfőre kell hazaérkezni, hosszú hétvége lesz.
Gugli maps szerint 4070 km, átlag fogyasztással 265 liter benzin. Valószínűleg a sok autópálya miatt jobb fogyasztás lesz, de majd "kompenzálunk" nem betervezett kerülőkkel, eltévedésekkel. A tavalyi GPS térképpel talán nem lesz sok ebből (ezzel is mit baszakodtam mire felhekkeltem múlt héten).
Ezek a nagy remények, meglátjuk mi lesz. Már csak egyet kell itthon aludni. :)

Nagyjából tervezett útvonal:

maps.google.hu/maps

Na hogy kell ezt csinálni?

Mindig hülyeségnek tartottam a bloggolást, csak cölöpök nyomatják.